Ma már mosolyogva tekintek vissza azokra az évekre. A mostani telekommunikációs kapcsolattartási lehetőségek tükrében, az az időszak igazán  idegrendszer próbáló feladat volt, de működött, mert a vállalkozást ha törik- ha szakad, működtetni kellett.

A 80-as években egyéni vállalkozóként, úgymond „piszok maszekként” gépi földmunkával és az ehhez kapcsolódó szállítással foglalkoztam.  Igazi kihívást jelentett az ügyfélszerzés és a kapcsolattartás, nem volt vezetékes telefonom és a mobiltelefon, az internet világa még kósza gondolatként sem formálódott meg abban az időben. Az ügyfélszerzés egyetlen lehetősége a hirdetés volt, így apróhirdetést adtam fel hétről-hétre a Népszavában, a Magyar Nemzetben, az Esti Hírlapban és vártam, hogy az emberek kettes sorokba tömörülve, türelmetlenül kopogtassanak a lakásom ajtaján, hisz egyéb elérhetőséget nem tudtam megadni leendő ügyfeleim számára. Nem tették… Valódi megoldást az egyik hirdetésfelvevő hölgy nyújtott, amikor fancsali képemet látva, beszélt nekem Julika néniről. Julika néni a Belvárosban élt, már régóta ette a nyugdíjasok szűkös kenyerét, de okosan találta meg azt a piaci rést hogy telefonügyeletet adjon a hozzám hasonló nehézségekkel küzdő kisvállalkozók számára és örömére. Felvettem vele a kapcsolatot és onnantól kezdve már telefonon is elérhető voltam, büszkén írtam Julika néni számát a hirdetés szövegébe. Ő pedig kedves hangján csak ennyit mondott a jelentkezőknek: „ Kedvesem! Julika vagyok… Én csak az az üzenetét tudom átadni Sebestyén úrnak, de azt szívesen teszem meg!”

Itt érkezett meg igazán életembe a telefonfülkék jelentősége. Naponta többször hívtam Julika nénit, hogy informáljon a potenciális ügyfelek jelentkezéséről, aztán ha volt szám, hívtam őket, ha nem volt, személyesen mentem el az adott címre.

Lakásom a 14. kerületben volt és tökéletesen tudtam az összes fülke helyét, mert naponta 8-10 hívást kellett lebonyolítanom. Alaposan kiütötte a biztosítékot a fülke előtt várakozóknál, hogy látszólag „telefonbetyárkodok”. A második hívásnál már kopogtak az ajtón: „Mi lesz már?? Lejárt az idő!” Egy tantusz 3 percig adott lehetőséget telefonálni, de aztán a 2 forintos is működött. Mindenesetre a szél nem fújt el, mert mindig nagy zacskó érmével jártam az utcákat…Napi 2-3 órát töltöttem a fülkékben, ha esett, ha sütött, ha fújt.. Telefonálni akkor szerettem ha esett az eső, mert ilyenkor eltűntek, behúzódtak valahova  az emberek vagy ha Fradi meccs volt, mert szintén kiürült az utca. Ez volt nekem a Kánaán, a szabad kommunikáció lehetősége, ideje! Visszatérve a törékeny Julika nénihez, ő töltötte be a vállalkozásom központi szerepét, nélküle csak néhány kuncsaftom lett volna. Többször előfordult, hogy újra hívtam mielőtt kimentem a megbeszélt címre és időpontra, ilyenkor nagy megkönnyebbüléssel mondta: „ Hú Sanyikám, de jó hogy hívott, lemondták a munkát! Jó orra van, hogy megérezte!” Így ment ez 5-6 évig. Kicsit számoltam, közel 7000 órát töltöttem a telefonfülkékben, furcsa bele gondolni hogy életemből 290 teljes napot. Nem csoda hogy ismertem a legapróbb repedést is az egyre használtabb falakon, aljzatokon.

Aztán hálásan elköszöntem Julika nénitől, mert lett vezetékes telefonom, sőt lett egy hozzá kapcsolható kütyü is, amivel már egészen a szomszédig is el tudtam menni. Valami elképesztő fejlődés volt már ez, csak úgy, mint a 94-től rendelkezésemre álló valódi mobiltelefon. Igaz, amikor sokan telefonáltak, nem bírta a Westel adótorony, gyakran 1 órán át sem adott vonalat és nem volt mindenhol térerő, mégis óriási változást jelentett az új kommunikációs eszközök megléte. Jött a fax, 2001-től volt számítógépem és ma már korlátlan a lehetőségek tárháza.

Használok minden eszközt hogy lépést tartsak a mai világgal és jó ez így, ugyanakkor az akkori időszaknak is megvolt a szépsége, szinte családtaggá vált Julika néni én pedig egész közismert lettem mint a zuglói telefonfülkék „királya” vagy inkább betyárja…

Baráti üdvözlettel

Sebestyén Sándor